Egy ausztrál nővér, aki egy, halálos betegeket is ápoló
intézetben dolgozott évekig, naplójában jegyezte fel azokat a dolgokat,
amelyeket a haldoklók megbántak.A leggyakoribb haldoklói megbánásokról könyv is készült, néhányat pedig a Guardian is lehozott.
Bronnie Ware ausztrál nővér több évig
dolgozott palliatív ellátást – a már nem gyógyítható betegek
szenvedéseinek megkönnyítését – nyújtó intézetben, és főleg olyan
betegekkel került kapcsolatba, akiknek már csak néhány hetük volt hátra.
A nővér blogban írta le tapasztalatait, ami most könyv formájában – The Top Five Regrets of the Dying (Az
öt leggyakoribb dolog, amit a haldoklók megbánnak) – is megjelenik. Úgy
véli, mások is tanulhatnak ezekből az életvégi bölcsességekből, mert
bámulatos az a tisztánlátás, ami a haldokló betegeknél tapasztalható.
Elgondolkodtató az is, hogy amikor
megkérdezte betegeit, mit bántak meg addigi életükben, szinte ugyanazok a
mondatok hangzottak el. Mint például az, hogy bárcsak kevesebbet
dolgoztak volna, vagy jobban kifejezték volna érzéseiket. Íme, az öt
leggyakoribb megbánás, miközben eljátszhatunk a gondolattal, mi mit
bánnánk meg, ha ez lenne életünk utolsó napja.
Ez volt a leggyakoribb megbánás. Amikor
az emberek visszatekintenek életükre, a fontosabb állomásokra, rájönnek,
még álmaik felét sem sikerült valóra váltaniuk. A legtöbb embernek
abban a tudatban kell búcsúznia a földi léttől, hogy a be nem teljesült
álmokért egyszerűen ők maguk okolhatók, mert nem harcoltak értük
kitartóan.
“Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat.”
Valamennyi férfi beteg szájából
elhagzott ez a mondat. A napi hajtás miatt nem maradt elég idő sem a
gyerekekre, sem a feleségre. A legszomorúbb – az ápolónő szerint
–, hogy női betegektől is hallott ilyet, pedig idősebb generációról
lévén szó, ők még nemigen voltak családfenntartók.
“Bárcsak lett volna bátorságom kimutatni az érzelmeimet.”
Sok ember azért fojtja vissza érzelmeit,
mert így könnyebb megőrizni a békességet. Az eredmény azonban közel sem
vigasztaló, óvatos viselkedésükkel középszerűek maradtak, nem
teljesedtek ki, nem váltak olyanná, amire igazából képesek lettek volna.
Sőt, az sem kizárt, hogy számos betegséget a kereserűség és a
bosszankodás váltott ki.
“Bárcsak szorosabb kapcsolatot ápoltam volna barátaimmal.”
Szintén valamennyi haldokló említést
tett erről. Úgy tűnik, a baráti kapcsolatok is reálisabban ítéltetnek
meg egy életvégi számvetésnél: a betegek elmúlt életükre
visszatekintve rájöttek, a baráti kapcsolatainkra is nagyobb figyelmet
kellett volna fordítaniuk.
“Bárcsak boldogabb lettem volna.”
Sokan halálukig nem jöttek rá, hogy a
boldogság megélése saját döntésük is. Szokásokat, magukkal hozott
mintákat követtek, miközben élhettek volna kicsapongóbb életet is. Noha
az előbbi kényelmesebbnek tűnhet, többet kapunk mi magunk is, ha több
teret engedünk a lazaságnak, a felhőtlen nevetésnek.
