Szeptember 30-án megnyílt Frecska Cinti első önálló kiállítása a Fortocska Galériában. A képeit 2017 februárjáig megtekinthetik a látogatók az ELTE BTK Főépületének 2. emeletén. A művésznővel készült interjút itt olvashatjátok!
Mikor kezdtél el rajzolni és milyen indíttatásból?
Általános iskolai tankönyvekbe kezdtem először firkálgatni,
és csak elég „későn”, 12-13 éves koromban kezdtem el például nem szokványos
szemszögből lerajzolni egy tehenet, hanem olyan furcsán, négyszögletes
formákból, kizárva minden arányosságot és térbeli hatást.
Aztán úgy adódott, hogy a gimnázium révén már intenzívebb
érzelmeket is átélhettem (pozitív és negatív értelemben), és akkor én úgy
tudtam feldolgozni a körülöttem változó világot (pedig valójában bennem
változott folyamatosan minden), hogy nem mondtam el senkinek, ha valami bántott
vagy valamitől tartottam, hanem tollat ragadtam és szimbolikus formában kiadtam
magamból. Nem is mutattam meg senkinek, hiszen részemről a rajzaim őszinte vallomások
voltak, örömujjongások vagy segélykiáltások. Terápia volt önmagamnak, teljesen
önös érdekektől vezérelve, illetve megfosztva bármiféle hatáskeltő célzattól.
Ha barátnőim vagy rokonaim meg is dicsértek, elengedtem a fülem mellett, mert
úgy gondoltam, nem is érthetik, mit akarok elmondani a rajzaimon keresztül.
Aztán már „érettebb” fejjel az egyetemi keretek között
kezdett el tetszeni az, hogy a rajzom köré csoportosulnak a kíváncsiskodó
ismerősök, haverok és elkezdenek belemagyarázni dolgokat. Sosem látták bele
azt, amit én igazából ki akartam fejezni, viszont mindenki a saját
tapasztalatai, fantáziája, vágyálmai vagy már átélt kudarcai alapján értékelte
a képeimet, és rájöttem, hogy egy-egy képem megmutatása egy embernek a legjobb
eszközöm arra, hogy megismerjek valakit. Ha nem is szól a képre semmit, csak
némán nézi, én már abból is nagyon sok dolgot le tudok szűrni egy vadidegenről
is. Sok, előtte megközelíthetetlennek és undoknak tűnő embert el tudtam
lágyítani és beszélgetésre bírni – akkor gondolkodtam el rajta, hogy talán jó
hatást tudok kiváltani az emberekből, így vagy úgy, kit a kicsit depressziósabb
hangulatú, komor, fekete képeimmel, kit pedig a vidám, virágos
rajzocskákkal. Csak ezen, szélesebb
érzelmi skálán mozgó tapasztalataim után mertem el kísérletezgetni a
portrékkal, persze minden embert a saját, ferde szemüvegemen keresztül
megfigyelve és „újraalkotva”.
Milyen témák köré csoportosulnak a képeid?
Elsődleges témám nagyon sokáig a természet volt. A virágok
nem szaladtak el, ha órákig csak nézegetni akartam őket, mielőtt nekiálltam
volna lerajzolni őket. Merthogy arra hamar rájöttem, hogy nekem modellt állni
képtelenség, az nekem kevés. Én előzetesen vizsgálok meg valamit minden
oldalról, és mindazt rajzolom le, amely összességében lecsapódott a fejemben. A
virágok után hamar áttértem az állatokra, de még izgalmasabbnak tűntek az
emberek, illetve az emberi érzelmek. Jelenleg, jó pár éve már fő témámul az
emberek szolgálnak, illetve az emberek viszonya a környezetükhöz, legyen az
család, háziállat vagy csak egy hosszú sor a pénztárnál. Minden az arcukra van írva, csak olvasni kell
tudni a jelekből. Ez azért is volt számomra kihívás, mert én nem nézek az
emberekre, amikor az utcán sétálok. Nemhogy a szemükbe, de feléjük se bagózom,
ha lehet, mert tiszteletlenségnek tartom megbámulni, vagy csak rápillantani egy
másik emberre. Így adódott az a megoldás, hogy olyan helyzetekben figyelem meg
az embereket, amikor kizárják a külvilágot és nem törődnek senkivel és semmivel
magukon kívül. Ezekből születtek a szerelmes páros képek, vagy az anya-gyerek,
apa-gyerek témájú képek. Aztán amikor már kacérabb lettem és néha bele mertem
nézni egy-két ember szemébe, akkor olyan átható és kifejező pillantásokkal
találkoztam, hogy az is megihletett, az ilyen tapasztalatokból születnek a
„szemtől szemben” képek.Elkezdtem belenézni az emberek arcába, és beleszerettem a szemükbe. Azóta is legkedvencebb formám, amit szinte semelyik képemről sem hagyok le, azokról sem, amelyek kusza alakzathalmazok, a szem.
Hogyan viszed bele az egyéniségedet a rajzaidba? Van valami tipikus jegyed, amitől cintis lesz a rajzod?
Egyik fő mottóm volt mindig is az, hogy nehogy élethű legyen. Nehogy olyan legyen, amilyennek a valóságban tűnik, amilyen maga a felszín első ránézésre. Az anya szemében legyen benne az évek tapasztalata, az öröm, az aggódás, a kimerültség és az igyekezet; a szenvedő szemében az, hogy átéli teljes szívével a szörnyűségeket, és így könnyebben el is tud minden mumust engedni, de mégis el akar zárkózni a múlt démonaitól; az örömteli képekben a napsugár, a melegség, illetve a szívek egymás felé közeledése, pulzálása.
Tipikus jegy? Visszatérő, kedvenc motívumaim vannak, a szem, a kézfej, a térd, a váll, a hátraszegett nyak. Illetve igyekszem mindig mozgalmassá tenni a képeket, hiszen a fejemben is úgy látom őket, hogy mozognak, együtt léteznek és hatnak egymásra az alakok.
Milyen technikával készíted a rajzaidat?
Legtöbbször
golyóstollal nyúzom a papírt, amíg át nem lyukad. (ilyenre tényleg volt példa,
azóta vigyázok, hogy ne vigyem túlzásba a satírozást.) Mivel mániám a pontos
kontúrvonal, illetve a „szálkás hatás”, ezért a toll a kedvenc eszközöm, azt
használva érzem magam a legotthonosabban. Festéssel szoktam kacérkodni, de nem
nekem való, csak akkor vetemedek rá, ha nagyon színes a kép a fejemben, és
tudom, hogy nem lenne kivitelezhető filctollal vagy színes ceruzával. Szeretem
még variálni a technikákat, színes ceruzára zsírkrétával ráerősíteni, de a
legélénkebb képek tűfilc és filctoll házasságából születtek.
Mennyi időt töltesz egy-egy műved megalkotásával?
Ha
van egy nagy bumm érzés a fejemben, amitől úgy érzem, hogy „ezt most ki kell
rajzolnom a fejemből”, akkor intenzíven (közben nincs szünet) egy délután vagy
este is elég. Ha kényelmesebben akarok tevékenykedni, akkor egy egész nap, vagy
délutántól másnap hajnalig például még belefér nálam a készítési
időintervallum.
Eddig
csak egy-két olyan kép volt, aminek csak a feléhez volt elegendő ihlet, azt
mondjuk készítettem egy hétig, de aztán elakadtam, várnom kellett, hogy
feltöltődjek, és folytattam pár hónap múlva, és akkor azt már egy-két nap alatt
befejeztem. De általában, ha a legjobb formámban vagyok, egy hét alatt hét kép
elkészül.
Hol és meddig láthatják a kiállításodat és mire számítsanak a látogatók?
A Főépület 2. emeletén (szerk. - ELTE BTK), a lépcsőtől jobbra, a Ruszisztikai
Tanszékhez tartozó Fortocska Galériában tekinthető meg, ami maga a tanszék
folyosója. Ösztöndíjas hallgatókról vagy egyetemi eseményekről szoktak oda
kitenni képeket, ezek helyét foglalhatták el most a képeim, eddigi információim
szerint 2017 februárjáig ott is maradhatnak.
Arra számítson az, aki odatéved, hogy csend lesz. És
valószínűleg egy lélek sem lesz közel s távol. És remélem, valamelyik kép előtt
mindenkinek sikerült megállnia csak egy pillanatra, csak annyira, hogy feltegye
a kérdést: ez meg micsoda? Mindenféle visszajelzést nagyon szívesen fogadok,
sőt, ennek az egésznek számomra csak akkor van igazán értelme, ha minél többen
elmondják a véleményüket bármivel kapcsolatban. (képek, kivitelezés, legyen-e
folytatás)
Remélem kellő ízelítőt kaptatok a képekből és Cinti gondolataiból is! Saját tapasztalatból mondom, hogy érdemes egyenként egy kis időt szánni a képekre és jobban szemügyre venni azokat.
Látogassatok el minél többen a kiállításra:
illetve ha tetszett támogassátok egy lájkkal,egy kommentel Cintit a Facebook oldalán, ahol az összes alkotását megtekinthetitek: